Zokogva pásztázta végig szemeivel, a szerettei vérétől mocskos szobát. Üvöltve hanyatlott a földre, miközben azokat nézte. Igen, azokat az embernek nem nevezhető gyilkoló gépeket. Azokat, amik éppen utolsó családtagjainak lelkét falták fel.
- Ugyan ne sírj Edna drágám – az egyik árnyékba burkolózott szobasarokból egy nő lépett elő. Kecsesen, még az őzeket is megszégyenítő könnyedséggel mozgott. A földön kuporgó 6 éves kislányhoz lépet, majd megsimította annak fejét. – hisz te leszel a következő démonisten fegyvere. Nagyon szerencsés lány vagy.
- Miért nem ölöd meg Mizuki úrnő? – kérdezte az egyik férfi a nő háta mögé lépve.
- Micsoda tudatlan idióták vagytok! – csattant fel, mire a kislány összerezzent. – Az összes fegyvert fölülmúló démonkasza ritka, mint a fehérholló.
- Ő csak egy kislány úrnőm, semmi hasznunk belőle.
- Kíváncsi leszek, hogy akkor is ígyvélekedsz-e majd, ha az életedért fogsz könyörögni neki– simította meg újra a selymes, bordó hajzuhatagot a nő. Rideg arcára egy viccsorba torzuló mosoly kúszott. – Ez a lány fog elvezetni minket a félelem és rettegés meseszép világába…